apró örömök…

most vettem észre, hogy a blogom bal alsó sarkában van egy kis smile… még épp időben…

na, megyek, készülődök, mert este sínházban fogom nézni a Bál a Savoyban című operettet.

 

egy kicsi ebből, meg egy kicsi abból is…

kábé hét és fél óra múlva már a suliban fogom rontani a levegőt, és egy újabb napot végigstresszelni az érettségi miatt. ráadásul holnap délután táncolni is fogunk. semmi bajom a tánccal, félreértés ne essék. csak a táncpartneremmel. semmi bajom az Ákossal, csupán annyi, hogy az eddig eltelt négy év alatt két szónál többet nem váltottunk… ráadásul öt perc után szabályosan folyik a keze, és fúúúúúúúj!!!!!!!!! nem akarok vele táncolni. és egy idiótát sem találtam, aki hajlandó lett volna erre. mindegy, most már kár ezen keseregni, emiatt fogom rosszul érezni magam a szalagavatómon, amire én mindig úgy tekintettem, hogy valami természetfeletti dolog, ami mindenki életében az első legjelentősebb esemény, annak, aki átesi magát rajta… hiszen talán ez az első lépés az “éretté válás” felé. és én ilyenek miatt tekintek most úgy erre, mintha valami nyűg lenne, ami csak a pénzt viszi. ok, tényleg sokba kerül (kinek mi a sok, ugye…), de ez eltörpül amellett, hogyha azt nézzük, hogy ilyen csak egyszer van az ember életében, és legalább ez sikerüljön normálisra. hiszen bármi mást (na jó, bármit tényleg nem, de sok dolgot meg lehet ismételni, újra lehet próbálni), de egy szalagavató az olyab, hogy egyszeri és megismételhetetlen… és én már nyolc-kilencedikes koromtól kezdve vártam azt a napot, mikor megkapiom a kis kék szalagot, és büszke lehetek magamra, amiért idáig eljutottam. és már most látom, hogy erre semmi esély. most úgy vagyok vele, hogy tulajdonképpen nem is érdekel a szalagavató, legyek túl rajta, nem érekel, hogy milyen lesz, semmi nem érdekel, ami ezzel kapcsolatos. és lehet, hogy rosszul esik leírnom ezeket (különben miért folynának a konnyeim), de muszáj… mert ha kiírpm, az (majdnem) olyan, mintha elmondanám valakinek, és (egy kicsit) meg is könnyebbülök tőle, és már nem fog olyan súllyal rámnehezedni. persze ettől még bánt a dolog, de ez van… most már túlságosan elrontottam ahhoz, hogy kijavítsam a hibát… kár is ezen töprengeni. néha úgy szeretném, ha visszamehetnék az időben egy pár évet, és megváltoztathatnám a múltat. rengetetg dolog lenne, amit máshogy csinálnék. hogy az rosszabb lenne, vagy sem, nem tudom, de tudom, hogy mit tennék másképp. (még jó, hogy Nóri alszik, és nem kell neki magyarázkodnom, hogy miért sírok… ha ezt elolvassa, úgyis megtudja…).

igazából nem is erről akartam írni. mielőtt elkezdtem, pont arról beszélgettünk Nórival, hogy vannak olyan bejegyzéseim, amik sokatmondónak indulnak, és végül “virágnyelvű” írás lesz belőlük. meg olyanok is, amik semmitmondónak készülnek, és végül mégis kap valami tartalmat, mert közben eszembe jut valami, ami… amiről írhatok, és van értelme írni. van úgy, hogy elkezdek írni,esetleg leírom az első néhány betűt\szót, aztán nem nyúlok a géphez, és perceken keresztül csak nézem, ahogy Buborék pattognak, pörögnek… és lenne miről írnom, mert annyiféle érzés kaarog bennem, hogy néha magam is elcsodálkozom azon, hogyan férhet belém ennyi minden, mégis bennem van… de egyszerűen képtelen vagyok leírni, képtelen vagyok szavakba foglalni az érzéseimet. mostanában megint rengeteget sírok, különösen amikor egyedül vagyok, vagy nincs ismerős a közelemben, mondjuk hazafelé a buszon, vagy kint a tóparton… d enéha egy kiadós sírárs után jobban érzem magam, csak abbana pár percben ne csináljak hülyeséget. valószínű ez egy ilyen év lesz, mikor mindenen képes leszek elbőgni magam. de van ennek egy jó oldala is: az érettségire kiszáradnak a könnycsatornáim, és nem fogok sírva kirohanni a teremből…

van még valami, amiről írni akarok, de nem tehetem meg. nem mintha bárki vagy bármi is megakadályozna ebben, csupán hiszek abban, hogy ha beszélek\írok róla, biztos nem fog valóra válni. ezért most nem is vesztegetek rá több szót…

 

talált dolgok

van egy csomó bejegyzésem, ami piszkozatként van csak meg, és valamiért nem kerültek publikálásra. és valószínű nem is fognak. mert nem aktuálisak már, mert nem akarom, hogy ezekről tudjanak, csak akkor gondoltam úgy, hogy meg kellene osztani szerény olvasótáborommal, mert hülyeségek, vagy csak egyszerűen hirtelen felindulásból kezdtem el azokat írogatni. bááár… azért egy kicsit mégis csak elgondolkodom, hogy talán mégiscsak… és mindig meggyőzöm magam az ellenkezőjéről. szóval azok semmiképpen sem fognak a nagyközönség elé kerülni. habáraztán… nálam sosem lehet tudni az ilyesmiket…

 

nem tudom, milyen címet adjak… csak úgy elkezdtem írni

egyszer valaki megkérdezte, mitől félek a legjobban. akkor nem tudtam rá normális választ adni, mert… egyrészt mert nem gondoltam át rendesen… másrészt hirtelen jött a kérdés, és nem számítottam rá, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem tudjak olyan  válszt adni, amilyet szerettem volna… harmadrészt pedig nem is tudtam volna válaszolni, tekintve, hogy én magam sem tudtam a választ, mert soha nem gondolkodtam el azon, hogy tényleg, mitől is? persze, félek ilyen - olyan dolgoktól, de azok olyan dolgok, amik csak apróságok, és nem kellene, hogy féljek pl. a sötétben. mondjuk mostanában már ezek is egyre ritkábbak… szerencsére…

de! itt nem effajta félelemről lett volna szó. és azóta rengeteget gondolkodtam a kérdésen, és a ráadandó válaszon, és nem hagyott nyugodni, hogy nem tudom… kerestem rá a választ… és nem voltam eredménytelen… néhány hete jöttem rá a megfejtésre… nem tudom, honnan jött, de lényeg, hogy tudom, és megoszthatom a kérdés feltevőjével… már ha kíváncsi még rá… igazából nem tudom, honnan jöttem rá, de most már tudom… illetve azt hiszem…

szóval: a magánytól félek leginkább… hogy egyszer végleg egyedül maradok… hogy újra elveszít(het)ek valakit, aki sokat jelente nekem… attól, hogy elveszít(het)em azokat, akik számítanak, és hogy nem mondhatom el nekik, hogy mennyire fontosak nekem… ennyi az egész… lehet, hogy korábban is bennem volt mindez, de nem tudott a felszínre törni, nem jutott el a tudatomig… de most már tudom. de semmivel nem jobb, mert ezek félelmek. és olyan félelmek, amiket nem tudok legyőzni.

és tenni sem nagyon tudok ellenük, mert ezek olyanok, ennek ellenére jó érzéssel tölt el, hogy rájöttem ezekre…

 

világcsúcs!

én vagyok a világ legutálatosabb embere!!!!! tessék nekem gratulálni!!!!!

 

bleöööööööööööööö

zsong a fejem már most a sulitól… és rájöttem, hogy tényleg hülye vagyok a matekhoz. hiába próbálok figyelni, és megérteni amit a tanárnő kiabál, csak addig tart a megértés, míg a viszhang elül a teremben. keresni kell valakit, aki ért ezekhez, mert az évszázad bukását fogom produkálni az érettségin… és akkor lőttek nekem is, meg az álmamimnak is… és azt nem akarjuk…

és lehet, hogy nem kellett volna felkapnom a vizet azon, hogy anyu megpróbált behozni néhány könyvemet, mert hétközben nem tudok hazamenni, de néha nem tudok uralkodni magamon… bár azért egy kicsit igazam volt… mert tény, hogy segíteni próbált, de tulajdonképpen semmi olyat nem hozott be, amire szükségem lenne, úgyhogy hétvégén mindenképpen haza kell mennem… legalább addig sem kell itt lennem… egyébiránt meg nem is az volt a baj, hogy anyu elhozta a könyveimet, mert ha más nem, gyújtósnak jó lesz… hanem az, hogy a tudtom nélkül kotorászott a szekrényemben… és semmimköze hozzá, hogy ott mi van. mert ha ír egy esemest, akkor összeírom, egy, hogy mi kell, kettő, hogy hol van, és akkor nem érzem rosszul magam, hogy mi kerülhetett a kezébe… mondjuk régebbi levelezéseim, vagy fenetuggya… meg elolvasta a Rékától Los Angelesből kapott képeslapomat. nem mintha lett volna benne valami szupertitkos vagy szuperszemélyes vagy szuperbizalmas akármi, de azért mégis én kaptam… én mikor olvasom el bármilyét is? na mindegy, nem akarok erre több szót vesztegetni. és lehet, hogy nem kellett volna ennyire felfújnom a dolgot,de éppen a matekmarhaságokkal volt tele a fejem, és ez már csak amolyan ráadás volt az egészre, pont az, ami szükséges volt ahhoz, hogy kiboruljon, ami szokott… és lehet, hogy sértőn szóltam vissza, de tényleg nem akartam…

 

ELÉÉÉÉÉÉG!!!!!!!!

kész… végeztem… ez volt az utolsó utáni csepp abban a bizonyosban… látszik rajtam, hogy a “hagyjanakbékén” állapotban vagyok, de csakazértis szekálnak a baromságaikkal. tele van a fejem a hülye éretségivel, meg azzal, hogy haza kellett volna mennem a törikönyvemért, mert nem tudok holnapra készülni, (és nincs felesleges 400 forintom, hogy hazamenjek érte), és akkor egész délután (illetve 16:33-kor estem be az ajtón) azt kellett hallgatnom, hogy anyuék nem írtak, meg miért vagyok ilyen, meg mi volt ma a suliban, meg mit csináltam délután… akkor most egy kis magyarázat:

1. anyuék nem írtak. ez tény (később mellesleg kiderült, hogy öcsémnek írtak, de ő még ahhoz is lusta, hogy egy esemest elolvasson), de most mamám azt várja, hogy minden kilométer után írjanak? vagy mi? egyébiránt pedig engem nem nagyon tud izgatni, hogy itthon vannak-e vagy sem. én jól elvagyok mindenhogy… vagyis leginkább sehogy.

2. “miért vagyok ilyen”. mé’, milyen vagyok? ne várja, hogy kedves legyek vele. folyton valakinek a nyakán lóg, de én vagyok az egyetlen, aki nem tudja elviselni. mert én nem szereztem meg azt a pozíciót, amit a többieknek sikerült… ráadásul éppen a továbbtanulási lehetőségek ügyében böngészgettem, és látszott rajtam, hogy igen elfoglalt vagyok, ráadásul szóltam is, hogy ne zargassanak, mert… és különben is… aztán bejön, belefúj a fülembe… és akkor csodálkozik, hogy miért csattogok, meg mért úgy szólok hozzá, ahogy. nem fújt ám bele annyira, áááááá, nem… csak éppen annyira, hogy nekem rosszul essen… és akkor őneki áll feljebb, meg ő mondja, hogy jó, akkor megtartjuk a három lépés távolságot… de szerintem legyen inkább húsz kilométer… elegem van… holnap hazaköltözöm… és inkább végigrettegem az éjszakákat…

3. “mi volt ma a suliban?”. egyrészt semmi közük hozzá, másrészt meg talán ki lehet találni, hogy egy érettségi előtt álló diák mit csinál az iskolában… valószínű nem a kisautóval játszik meg építőkockából házat épít vagy barbibabázik…

4. “mit csináltál délután?”. miért lennék köteles beszámolni arról, hogy mivel töltöm a szabadidőmet? nem tartozom beszámolóval senkinek… mamámnak főleg nem. és akkor azzal példálózik, hogy eltart, meg főz rám, meg mos rám… én nem kértem… felajánlotta, én elfogadtam… de ez még mindig nem jelenti azt. hogy tudnia kellene arról, hogy én kivel, mikor, hol és mit csinálok. szerintem… egyébiránt meg, ha ez az ára, hogy eltartson, akkor köszönöm szépen… nem kérek belőle többet. nagykorú és cselekvőképes vagyok, és el tudom látni saját magamat… szerintem…

szóval most ott tartunk, hogy nem szólok senkihez, de jobb is így… nem zavarnak, én sem zavarom őket, és holnap itthagyom őket. hadd puncsoljanak csak egymásnak kedvükre… máshoz úgysem értenek… és nekem ne próbáljon meg odejnni még békülő szándékkal sem, mert esetleg csúnyát találok mondani… és hiába hívnak vacsorázni, inkább megvárom, hogy üres legyen a konyha, és akkor eszem valamit… addig meg nyugidtan beszélgessenek csak rólam, meg hogy milyen vagyok… nem érdekel…

 

ősz

őszi nap kisüt, s kalap, kabát most vastagabbra vált, s a régi téli álmot látni kényszerül. a reményt, s a vért a szél a szívembe fújja, ma érzem, minden sikerül. és reméljük, nem csak ma, hanem úgy általában…

ősz… új lehetőségek, új élmények, új remények, és egyszerűen csak az a szó, hogy “új”. az ősz, mindig valami újat hozott eddig az életembe. reméljük, ezután sem lesz ez másképp. meg egyébként is. az őszt csak úgy magába is szeressük. különösen, ha valami erdős - hegyes területen élvezhetem az apró csodákat, amikhez nyitott szem kell, hogy észre lehessen venni. mert nem csak nézni kell, látni sem árt néha… mindegy… szeressük az ősztöt. szeressük, ahogy a természet hosszú álmához készülődve átalakul… szeressük, ahogy a falevél ezernyi csodás színben pompázva pörögve - forogva lehull, hogy takaróként boruljon a földre… szeressük, ahogy a költöző madarak “összecsomagolnak”, hogy valahol máshol vészeljék át a hideg hónapokat… és szeressük az erdő állatait, ahogy télire eleséget gyűjtenek maguknak, és felkészülnek a télre… egyszóval mindent, ami az ősszel kapcsolatos…

kisebb koromban is szerettem ezt az évszakot… mert annyi mindent lehetett csinálni… vadgesztenyét gyűjteni, amiből otthon mindenféle figurát kreáltam néhány fogpiszkáló segítségével… színes leveleket préseltem, amiket aztán egy füzetbe ragasztva őrizgettem a következő őszig… néha kint az udvaron belehempergőztem a finom levéltakaróba és “levélangyalkát” csináltam… vagy egyszerűen csak ültem az ablakban és néztem a tájat, hallgattam a halkan kopogó esőcseppeket, és örültem, hogy újra élvezhetem a furcsa forgatagot, amiket Őszanyó varázsolt a környékre…

milyen jó is visszaemlékezni az ilyen dolgokra… főleg így, 18 éves fejjel, az érettségi előtt egy fél lépéssel…

 

de nehéz az iskolatáska…

ebben az évben volt először úgy, hogy vártam a tanévkezdést. nem tudom, miért, de várakozással tekintettem és tekintek most is az előttem álló megpróbáltatásokra. valahol mélyen tudom, hogy sikerülni fog, meg azt is, hogy mástól nem várhatom el, hogy érettségizzen helyettem, meg azt sem, hogy helyettem okosodjon. bár elhatáároztam, hogy félreteszek mindent, ami esetleg elvonhatja a figyelmemet az érettségiről, meg ami utána fog következni…ugyanakkor félek is tőle. persze, az ismeretlentől általában fél az ember (meg a földönkívüli is :D), de azért létezek, hogy az ismeretlent megismerjem.

egyébként az egész napnak az a tipikus “nyáriszünetutánielsőnap” kinézete volt. örültünk egymásnak, rövid nyári beszámolókat tartottunk és effélék. de holnap már végérvényesen ls visszavonhatatlanul haladunk azon az úton, aminek a végén egy - magamhoz képest - elfogadható érettségivel a kezemben lépjek közelebb terveimhez. mert van belőlük bőven… de hogy melyik lesz végül a befutó, csak rajtam áll…

eddig nagyon nem érdekelt az iskola, meg hogy mi lesz utána. hagytam, hogy sodorjanak az események magukkal, és “majdcsakleszvalami” alapon gondolkodtam. de most már rájöttem, hogy mit akarok. illetve még nem tudom pontosan, de körvonalazódtak már dolgok a fejemben… és ez jó érzéssel tölt el néha. de akkor tényleg tanulnom kell, mert bepótolnivaló akad… bőven…

 

X. Csókakői Várjátékok

na, igen. ez volt a tizedik, de eddig egyen sem voltam… tegnap elhatároztam, hogy megyek, de ma reggel úgy keltem fel, hogy semmi kedvem emberek között lenni, ráadásul anyu kitalálta, hogy ők azért nem mentek hordót mosni, mert és megyek Csókakőre… csak a csökevényes agyammal nem vagyok képes felfogni az összefüggést… a rossz persze én vagyok… most is egyedül mentem volna, ha… haha… de nem… egyrészt mert majom vagyok, másrészről meg Nóri, Jocó, és Anett kijöttek velem, (vagy én mentem velük?) de sajnos csak a 18:15ös busszal tudtunk kimenni, mert én voltam a …, mert azt mondtam, vasárnap lesz ez az egész. lehet… de megtanulhatták volna már, hogy nekem nem szabad hinni, mert képes vagyok félrebeszélni, különösen, ha az „eurofórikus hangulat” van urrá rajtam. na, mindegy, legyek ezért is én a hibás… mert nem volt elég ”jó” hangulatom enélkül is. nem baj, ez van…

otthonról kora délután eljöttem, mert már ott sem bírtam lenni. minden apróságon elkezdtem bőgni (lásd fentebb). a délutánt a tópartokon üldögélve, olvasgatva, zenét hallgatva töltöttem. és közben arra gondoltam, hogy szép meg jó, hogy megyünk várjátszani, a bökkenő csak az a dologban, hogy pont a várjátszós részéről maradtunk le. merthogy mikor kiértünk, már nagyrészt pakoltak össze, de azért még láthattunk érdekes dolgokat. de a legjobbakat megint elszalasztottam. a hagyományos ágyulövéses megnyitót, a lovagrendek bemutatóját, az íjászbemutatót, a tárogatóbemutatót, és még sorolhatnám, de minek fájdítsam a szívem… lényeg, hogy jövőre normálisan itt leszek… illetve ott…

végülis… talán mondhatom, hogy jól éreztük magunkat. ettünk hideg perecet, meg tojáslikőrös bogyót, meg - Jocó szerint kátrányos - ”bocskorszíj”at. napnyugtakor felmentünk a várba. gyönyörű volt onnan az ég, még sosenem láttam olyannak. lefelé menet – ha már ott vagyunk, miért ne alapon  - vettünk egy üveg csákvári fehérbort. nem volt rossz… szerintem… a padon illetve a fűben ücsörögve vártuk a tíz órát, a tüzijáték – illetve csókakői tájszólás szerint ”tücsijácsi” – kezdetét. viszonylag pontosan kezdték. leglább ez kárpótolt engem a semmiért. mert ez tüzijátéknak csak nagynagy jóindulattal volt nevezhető. se látványban, se hangulatban nem ért nyomába az augusztus 20-inak. mintha apró, színes, fénylő hangyák mászkáltak volna az égen, néha nagy durranással még többfelé szakadva. ez is csak arra volt jó, hogy megerősítsen abbéli alhatározásomban, hogy jövőre ismét ott a helyem. de sokkal korábban ki kell oda menni.amikor még van mit nézni…